Milyen hitvallásuk volt az ősi keresztyéneknek?

szeptember 08, 2022

"A Hiszekegy", vagy más nevén "Az Apostoli Hitvallás" a legrégibb számontartott ősi keresztyének hitvallása. Később ezt a hitvallást kitoldták, először 325-ben a Nikeai zsinaton, azután 381-ben Konstantinápolyban.

"A Hiszekegy" görögből átvett latin szövege

Credo in Deum, Patrem omnipoténtem,
creatórem cæli et terræ.
Et in Iesum Christum,
Fílium eius únicum,
Dóminum nostrum,
qui concéptus est de Spíritu Sancto,
natus ex María Vírgine,
passus sub Póntio Piláto,
crucifíxus, mórtuus et sepúltus,
(descéndit ad ínferos, - az ötödik századtól)
tértia die resurréxit a mórtuis,
ascéndit ad cælos,
sedet ad déxteram Dei Patris omnipoténtis,
inde ventúrus est iudicáre vivos et mórtuos.
Credo in Spíritum Sanctum,
sanctam Ecclésiam (cathólicam - későbbi századból),
sanctórum communiónem,
remissiónem peccatórum,
carnis (sarx, hús) resurrectiónem,
[et] vitam ætérnam. Amen.

A mai hivatalos gyakorlatban használt szöveg a 6‑8. században véglegesedett:

    Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában,
    mennynek és földnek Teremtőjében.

    És Jézus Krisztusban,
    az ő egyszülött Fiában,
    a mi Urunkban,
    aki fogantatott Szentlélektől,
    született Szűz Máriától,
    szenvedett Poncius Pilátus alatt;
    megfeszítették, meghalt és eltemették.
    Alászállt a poklokra,
    harmadnapon feltámadt a halottak közül,
    fölment a mennybe,
    ott ül a mindenható Atyaisten jobbján,
    onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

    Hiszek Szentlélekben.
    Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat,
    a szentek közösségét,
    a bűnök bocsánatát,
    a test feltámadását
    és az örök életet. Ámen.

"A Hiszekegy", más nevén "Az Apostoli Hitvallás" szövegének rövid történelmi bemutatása

Egy bizonyos egyházi hagyomány szerint, "A Hiszekegy" szövegét az apostolok állították össze, mindegyik apostol hozzáadva egy részt - tehát eredetileg egy közös apostoli alkotás lenne. Ezt a szóbeli hagyományt azután írott formába tették és úgy vált ismertté mint AZ APOSTOLI HITVALLÁS. Latin és görög nyelven terjedt, Rufinus (Aquileia) 404 AD, Hippolytus 215 AD és Marcellus 340 AD említi, de 135 AD körül is lenne adat, Rómában, az apostolok hitelveinek összefoglalásaként.

E hitvallás egy válasz is volt az akkor kibontakozó és a keresztyén tanokat fertőző (kimagyarázó-félremagyarázó) álkeresztény gnosztikus szekták tanai ellen, akik például nem hittek abban, hogy a földet és az embert egy jó Isten teremtette, hanem azt hitték, ezek egy gonosz isten alkotása; a test feltámadásában sem hittek és abban sem, hogy az Isten egyszülött égi Fia emberré vált.

Az apostoli hitvallás a legkorábbi ismert keresztény hitvallás. Egyszerű és jól érthető fogalmazása van, amely csakis az apostoli egyház tanításaira alapoz, ezeket nem hígítja fel - nem magyarázza félre, például nem szól egy szentháromságról mint egyistenről, pedig itt lett volna a legmegfelelőbb alkalom.

A baptista Udvarnoki András "Népszerű Teológia" című munkájában ezt eképpen magyarázta:

„Ez a tan a görög bölcselet alkalmazása által jött létre az Atya és Fiú közötti viszony meghatározása céljából. Meg akarták a viszonyt határozni és alakilag mindenkorra megállapítani. Ami azonban nehézségekbe ütközött, mert az egyáltalán nehéz dolog.
„Ebből a nehéz dologból keletkezett aztán a II. és III. század teológiája – mint a hellén szellem nagy és utolsó terméke.” A hívők gyülekezete mindaddig nem hasonlít az apostoli gyülekezetekhez, míg a hellén szellem e nagy eredményétől el nem fordul és az Isten szellemének létrehozatalához, mely az apostolokban volt, vissza nem tér…
A háromság dogmájában tudva tért el az egyház az apostolok tudományától. Azt tette, amitől János ap. oly komoly szándékkal intett: Aki félrelép és nem marad meg Krisztus tudománya mellett, Istene annak egynek sincs. Aki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé”. (Ján. II. lev. 9. v.)
Csak az apostolok társaságában van társaságunk az Atyával és a Fiúval, (Ján.I.lev.1:3.) Mert az apostolok voltak az Úrtól kirendelt hirdetői és magyarázói az evangéliumnak. Senkinek sincs jogában más hittételeket felállítani, azonkívül melyeket az apostolok felállítottak s az apostolok nem ismernek háromságot. Senki sincs felhatalmazva Istennek olyan nevet adni, amilyent ő ki nem jelentett. Ő pedig soha nem nevezte magát háromságnak.” (NÉPSZERŰ TEOLÓGIA – Udvarnoki András – Kiadja: A MAGYARORSZÁGI BAPTISTA GYÜLEKEZETEK SZÖVETSÉGÉNEK IRODALMI BIZOTTSÁGA – BUDAPEST, 1921. Szentháromság)

Tudnivalók

A Nikeai zsinatot az akkor még pogány főáldozópap (Pontifex Maximus) Nagy Konstantin (306-337) római császár hívta össze, hogy a keresztény vallás bizonyos tanait tisztázzák. Habár a császár akkor még a pogány hitvilág isteneinek a nyilvánosság előtt áldozott, erre a zsinatra bizonyos keresztyén személyiségek kérték fel őt, bíróként, az egyházi tanok megszilárdítása érdekében. Mivel az egyház bizonyos része elfogadta az ajánlatot és Nagy Konstantin intézkedett az ügyekben és döntött a viták felett, a császár véleményét és döntését minden püspöknek ellenállás nélkül kellett elfogadnia.

Konstantin rendelete fedezte az összes költséget (utazópénzt, szállást, ellátást, stb. - úgy a püspököknek, mint ezek egyházi kísérőinek) és meghívta a Római Birodalom kerületében a keresztény egyház mind a 1800 püspökét (kb. 1000 keleten és 800 nyugaton), de jóval kisebb szám vett részt. Eusebius több mint 250-et, Athanasius 318-at becsült, Eustathius szerint "körülbelül 270" volt (mindhárman jelen voltak a zsinaton); tehát a zsinat döntésképtelen volt, amennyiben még a meghívottak fele sem jelent meg, ezek is inkább veszekedtek és lakomáztak (Ammianus Marcellinus (sz. 330, Antiokia, Szíria - † 395, Róma) görög származású római tábornok és az utolsó nagy latin történész szerint).

Addig az egyház általánosan elfogadott tézise az volt, hogy Isten és Jézus nem azonos lények, hanem csak hasonlóak, mint ahogyan a valóságban van egy apa és a fia között. "A Hiszekegy"-ben sincs másképpen fogalmazva, de idővel az eredeti tanoktól eltérő álkeresztyének álltak elő, akik ezt másképpen látták és tévedésükben az ősi hitvallás félremagyarázásán dolgoztak.

Az Antiókhiai zsinaton, 267-ben, az egyházi elöljárók elhárították a félremagyarázók azon próbálkozását, hogy az Atyát és a Fiát, egy istenként összevonják. Viszont az egyházi tanokban és egyháztörténelemben nem jártas Nagy Konstantin pogány főáldozópap és császár, miután a vitázókat meghallgatta, arra kényszerítette a tanács tagjait, hogy fogadják el az eltévedtek azon tanát, hogy Jézus és Isten között felbonthatatlan létbeli egység létezik (mint a napkorong és sugara között): azaz, hogy az Atya és a Fia, nem két különböző égi lény, hanem tulajdonképpen egy azonos isteni lény.

Az 1Jn. 5: 7 visszaadása kérdéses mert ez a rész nem található a korai ógörög kéziratokban: "a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.”

A Károli féle Bibliában így található ez a szakasz, mivel ő nem a legrégibb kéziratokat képviselte. Viszont a katolikus Békés-Dalos féle kiadásban, már zárójelben van az adott szakasz és a lábjegyzetben olvasható, hogy a görög szövegekben nem volt benne ez a rész; csak a VI-dik században került hozzá magyarázatként és ezt követően került bele a Vulgatába. Neve: Comma Joanneum.
A revideált verziókban nincs benne:
6 Ő az, aki víz és vér által jött, Jézus Krisztus, nemcsak víz által, hanem a vízzel és a vérrel. És a Lélek az, aki bizonyságot tesz, mert a Lélek az igazság.
7 Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek:
8 a Lélek, a víz és a vér, és ez a három egy.
https://www.online-biblia.ro/bible/4/1JN/5
Megjegyzés: A betoldás félreviszi a rész értelmét, ugyanis Isten hármas bizonyságtételéről vagy tanúságáról van szó, a Fia mellett: a víz, a vér és a Szellem, ami ugyanazt az egyet tanúsítja és aki hisz ennek, hisz Istennek. (Takács Plámen)
A szent hármasság kimutatható betoldása a Jelenések könyvében is:
- Jel. 1:11 „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó” (dogmaigazolás betevése)
A Jel 1: 8 –ban az Atya nyilatkozik meg, mint Alfa és Omega. A Jel. 1: 17-ben Jézus nyilatkozik meg, mint Első és Utolsó. A Jel. 1: 11-ben a kettő közé tesz egyenlőséget a betoldás, hogy a szenthármasságot erősítse, holott az nem szerepelt a régi iratokban. A Károli-ban szerepel még a beletoldás, a Békés – Dalos féle Bibliában már nincs benne. (Ákos)
A revideált fordításokban szintén nincs benne:
amely ezt mondta: Amit látsz, írd meg egy könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek: Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Thiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába.
https://www.online-biblia.ro/bible/4/REV/1

Megjegyzések

Névtelen2025. november 19. 6:20
Először is köszönöm, hogy ilyen részletesen összefoglaltad az álláspontodat – látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. Engedd meg, hogy pontról pontra, de egyszerű nyelven és udvariasan megmutassam, miért gondolom katolikusként, hogy ebből több következtetés egyszerűen nem áll meg – sem történetileg, sem biblikusan.

Kezdjük ott, ahol te is: az Apostoli Hitvallásnál. Abban teljesen igazad van, hogy a Hiszekegy (Apostoli hitvallás) a legősibb összefoglalása a keresztény hitnek. Abban is igazad van, hogy a szöveg mai formája évszázadok alatt „állt össze”, és hogy eredetileg nem dogmatikai vitákra, hanem katekézisre, keresztségi hitvallásnak készült. De éppen ezért az az érv, hogy „nem beszél Szentháromságról mint egyetlen Istenről, tehát az apostolok nem hittek a Szentháromságban”, logikailag félresiklik. Az Apostoli Hitvallás ugyanis már formájában is trinitárius: hiszek az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, az ő Fiában, a mi Urunkban, hiszek Szentlélekben. Nem filozófiai definíciót ad („egy természet három személyben”), hanem imádságos, liturgikus, keresztségi hitvallást. Ebből nem az következik, hogy nincs Szentháromság, hanem az, hogy a legkorábbi keresztény hit már az Atya–Fiú–Szentlélek hármas köré szerveződött. Amikor később, az ariánus vita nyomán a niceai és konstantinápolyi hitvallás részletesebben megfogalmazza, hogy a Fiú „egylényegű az Atyával”, ez nem új istenkép „feltalálása”, hanem annak dogmatikai tisztázása, amit a keresztségi és liturgikus gyakorlatban az egyház kezdettől fogva imádkozott.

Udvarnoki András kritikája a „görög bölcselet” felől úgy hangzik, mintha a dogmatikai fogalmazás valami idegen elem lenne a kereszténységben. Valójában mindenki teológiát csinál, aki a Biblia szavait megpróbálja értelmezni. Amikor te azt mondod: „az apostolok nem ismernek háromságot, Isten nem nevezte magát Szentháromságnak, senkinek sincs joga új nevet adni neki”, akkor te is egy elvont teológiai elvet állítasz: csak azt lehet Istenről mondani, amit szó szerint, ugyanazzal a szóval olvasunk a Szentírásban. Csakhogy ez következetesen végigviveleképtelen álláspont. A Biblia sem használja a „Biblia” szót önmagára. Nem szerepel benne a „monoteizmus”, „erkölcsteológia”, „unio hypostatica”, sőt a „háromság” szó sem – de jelen van az a valóság, amit ezek a szavak kifejeznek. A kérdés nem az, hogy a „Szentháromság” szó benne van-e, hanem az, hogy a Szentírás tanúsága alapján kénytelenek vagyunk-e azt mondani: egy Isten van, és mégis az Atya, a Fiú és a Szentlélek mind hárman úgy jelennek meg, mint akik az isteni méltóságot, tulajdonságokat, tiszteletet birtokolják.

Ezt látjuk már az Újszövetség legelején. Jézus maga ad trinitárius keresztségi formulát: „Menjetek tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” Nem azt mondja: „az Atya nevében”, vagy „az Isten nevében”, és külön felsorol még két teremtményt. Egyetlen „név”-ről beszél (egyes számban), amelyhez három személy tartozik. Pál az áldásban így ír: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal.” (2Kor 13,13) Isten, az Úr Jézus és a Szentlélek közös, egymás mellé állított, üdvösségtörténeti szerepét úgy tárja elénk, hogy nem egyszerűen három külön szintet, három „lényt” vagy három „szintű segéderőt” látunk, hanem ugyanabban az üdvözítő, isteni távlatban jelennek meg. A Niceai zsinat nem kitalálta ezt a háromas szerkezetet – a te saját hivatkozásaid szerint is –, hanem arra kényszerült, hogy Arius és mások tagadásaival szemben kimondja: ez a Fiú, akit a keresztségben, liturgiában, imádságban az Atya mellé állítunk, nem lehet csupán teremtmény.
VálaszTörlés
Válaszok
Névtelen2025. november 19. 6:20
Ami a „görög filozófia” szerepét illeti: igen, az egyház a hellenisztikus kultúra fogalmait használta (ousia, hypostasis, homoousios, logosz), de ez önmagában nem teszi hamissá a tanítást. A kérdés mindig az, hogy a fogalmakat mire használjuk. Lehet a görög filozófia eszköz arra, hogy jobban kimondjuk azt, amit János evangéliuma már állít: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige… minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Lehet persze rosszul is használni a filozófiát, de nem igazságos azt állítani, hogy „mivel filozófiai fogalmat használ, már hamis”. Te magad is filozófiai jellegű megkülönböztetésekkel élsz, amikor például az „Ige” és „Isten” viszonyáról, vagy az „egyedüli igaz Istenről” beszélsz.

A Nikaiai zsinat történeti beállítása, ahogyan leírod, több ponton nagyon szelektív. Igaz, hogy Konstantin császár hívta össze politikai okokból, és igaz, hogy maga nem volt mélyen képzett teológus. Az is igaz, hogy a későbbi történetírók eltérő számadatokat adnak a résztvevő püspökök számáról. De ebből nem következik az, amit sugallni próbálsz: hogy a hitvallás tartalmát egy pogány főpap találta volna ki és erőltette volna rá az egyházra. Egy pogány császár politikai okokból nem fogja a birodalom többségében már létező, a Fiú tiszteletét magába foglaló hitet „a semmiből” kitalálni, különösen úgy, hogy a zsinaton jelenlévő püspökök zöme arra esküdött, hogy az apostoli hagyományt őrzi. Ráadásul Konstantin élete végén egy fél-ariánus püspök (Euszebiosz Nikomédiai) által keresztelkedik meg – ha valaki politikai opportunizmusból játszott is az egyházakkal, nehéz belőle azt kihozni, hogy ő találta fel a klasszikus niceai krisztológiát.

Az, hogy az első századokban voltak tévtanítások (adopcionizmus, modalizmus, arianizmus, más „gnosztikus” irányok), éppen hogy azt mutatja: az egyház kénytelen volt mindig újra és újra pontosabban kimondani, mit is hisz Jézus Krisztusról és az Atyához való viszonyáról. Ignác antiochiai püspök már a II. század elején egyszerre nevezi Jézust „Istennek” és „Isten Fiának”, és trinitárius sémában ír a keresztényekről, akik „Jézus Krisztusban, az Atyával és a Szentlélekkel egységben” élnek. Jusztinosz mártír a II. század közepén „második Istenről” beszél, aki az Atyától különböző személy, de ugyanabba az isteni valóságba tartozik. Tertullianus maga használja először a „Trinitas” szót, amikor arról ír, hogy egy Isten van, de „egy substantiában három személy”. Ezek a szerzők több mint száz évvel Nikaia előtt élnek. Nem arról van szó, hogy a zsinat rájuk erőltetett volna valami teljesen idegen dolgot; inkább arról, hogy a már meglévő hitvallási és liturgikus gyakorlatot dogmaként kellett kimondani.
VálaszTörlés
Válaszok
Névtelen2025. november 19. 6:21
A szövegkritikai kérdésekben – az 1Jn 5,7 „Comma Johanneum” és a Jel 1,11 beszúrt szavai – katolikusként én nem vitatkozom veled: a mai katolikus bibliafordítások ugyanúgy elismerik, hogy ezek késői betoldások, és a Szentháromság tanát nem ezekre építjük. Épp ezért félrevezető úgy beállítani, mintha a Szentháromságot „beírták volna” ezekkel a betoldásokkal a Bibliába. A niceai-konstantinápolyi hitvallás már szilárdan létezett évszázadokkal azelőtt, hogy a Comma Johanneum általánosan elterjedt volna. A klasszikus trinitárius érvelés János 1-ből, János 20,28-ból („Én Uram és én Istenem”), Róm 9,5-ből („…aki mindenek fölött való Isten, mindörökké áldott”), Zsid 1,8–10-ből (ahol a Zsolt 45 és 102 a Fiúra alkalmazódik), Jn 14–16 trinitárius szakaszaiból, Mt 28,19-ből, 2Kor 13,13-ból és sok más helyről indul. Ha holnap minden kétes szöveghelyet elvetnénk, a Szentháromság tanának lényeges bibliai alapjai sértetlenül megmaradnának.

Az, hogy az apostolok „nem ismernek háromságot”, úgy értve, hogy nem használnak dogmatikai szakkifejezéseket, igaz. De ez nem bizonyíték arra, hogy a jelenvaló valóságot, amelyet mi Szentháromságnak nevezünk, ne hirdették volna. János evangéliuma úgy beszél az Igéről, mint aki „kezdetben Istennél volt”, és „Isten volt az Ige”, aki által minden lett; mégis különbséget tesz az „Isten” és az „Ige” között: az Ige „Istennél volt”, de maga is Isten. Ugyanígy Jézus egyszerre mondja: „Én és az Atya egy vagyunk” és „az Atya nagyobb nálam”. Az első a természet egységére, a második a fiúi alárendeltségre utal. A kettőt egyszerre tartja, nem úgy, hogy „van egy igaz Isten, és mellette van egy hasonló, de alacsonyabb rendű istenszerű lény”. A Szentírás tanúskodik arról, hogy Jézus olyan tiszteletben részesül, amely a zsidó monoteizmus szerint csak Istent illeti: imádják (proskyneó), hozzá imádkoznak, a YHWH-nak tulajdonított ószövetségi igéket alkalmazzák rá (pl. Joel 3,5 / Róm 10,13; Iz 45,23 / Fil 2,10–11).

János második levelére való hivatkozásod („aki félrelép és nem marad meg Krisztus tudománya mellett, Istene annak egynek sincs”) katolikus szemmel helyes figyelmeztetés – csak épp fordítva működik, mint ahogy te alkalmazod. Krisztus tudománya az, amit az apostolok közvetítettek, és az apostoli hagyomány nem csupán azt mondja, hogy „egy Isten van”, hanem azt is, hogy ez az egy Isten Atya, Fiú és Szentlélek, és hogy a Fiú „Isten Fia” olyan értelemben, ami túlmutat minden teremtményi fiúságon. Ha megnézed Jn 5,18-at, éppen azért akarják Jézust megölni, „mert Istent saját Atyjának nevezte, és ezzel egyenlővé tette magát Istennel”. A zsidók nem úgy értették, hogy „Jézus csak annyit mond, hogy ő is egy a sok ‘fiú’ közül”, hanem pontosan felfogták, mennyire radikális az állítása. És Jézus nem mondja: „félreértitek, én csak teremtmény vagyok” – hanem ezt a kijelentést még tovább mélyíti.
VálaszTörlés
Válaszok
Névtelen2025. november 19. 6:21
A „mit szabad Istenről mondani” kérdése kulcsfontosságú. Senki nem mondhatja azt, hogy a Biblia ellenére új tant kellene feltalálni. De az sem helyes, ha azt mondjuk: csak az a legitim, ami szó szerint ugyanazzal a kifejezéssel szerepel. A keresztény hit az első századokban éppen azért dolgozta ki a hitvallásokat és dogmákat, mert a különféle tévtanok (arianizmus, gnoszticizmus, modalizmus) olyan irányba vitték volna el a gondolkodást, amely ellentmond annak, amit az apostolok hirdettek. Nikaia és Konstantinápoly nem új „hitet” találtak ki, hanem lezárták a kiskapukat: nem engedték, hogy olyan krisztológiák terjedjenek, amelyek logikusan tönkreteszik az apostoli bizonyságtételt Jézusról.

Összefoglalva: az Apostoli Hitvallás nem „anti-trinitárius”, hanem implicit módon trinitárius. A Szentháromság dogmája nem pogány háromságokból lett átemelve, hanem az apostoli igehirdetésből kinövő, azt értelmező teológiai megfogalmazás. A 1Jn 5,7 és Jel 1,11 betoldásait a katolikus egyház maga is szövegkritikai tényként kezeli, nem rájuk építi a tanát. Az „egy Isten” bibliai tanítását a katolikus egyház teljes komolysággal vallja, de a teljes Újszövetség fényében úgy érti: ez az egy Isten Atya, Fiú és Szentlélek, és a Fiú nem attól „nem Isten”, hogy Fiú, hanem éppen fiatalságában mutatkozik meg, hogy ugyanabban az isteni természetben részesül. Ha egyszer végigszámolod, hányszor jelenik meg egymás mellett az Atya, a Fiú és a Szentlélek a Szentírásban, és milyen módon beszél róluk az Újszövetség, látni fogod: a Szentháromság nem egy „ráépített görög filozófiai konstrukció”, hanem annak a bibliai valóságnak a kimondása, amit már az ősi hitvallások imádkozva vallottak: hiszek az Atyában, hiszek Jézus Krisztusban, hiszek Szentlélekben.
VálaszTörlés
Válaszok

Megjegyzés hozzáadása

Keresés ebben a blogban

Jehova Isten imádói és Jézus Krisztus követői

Milyen hitvallásuk volt az ősi keresztyéneknek?

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Fontos tudnivalók ha a Bibliát olvasod

Jehova Tanúi Az Újjászületésért Mozgalom hitvallásának projektje

Mi a véleményed Jézus haláláról: eretneki vagy igazi?