Pár példa, hogy a Biblia néhány szövege nincs helyesen visszaadva
Ézsaiás 9:6-ban a következő héber elnevezések találhatók: pele-joez-el-gibbor-abi-ad-sar-shalom
Isaiah 9:6 Lutherbibel 1912 Denn uns ist ein Kind geboren, ein Sohn ist uns gegeben, und die Herrschaft ist auf seiner Schulter; er heißt Wunderbar, Rat, Held (Hős), Ewig-Vater Friedefürst;
A János 1:1 helyes visszaadása
Felkerestem e.mailban egy neves szakértőt, mivel a János 1.1 helyes visszaadása érdekelt.
Szerinte ez volt: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Rákérdeztem, ha nincs e bizonyos szövegváltozata a versenek a korai időkből. Szerinte nem volt. Miután eltelt pár év, egy temesvári testvér azt olvasta, hogy egy középkori német bibliafordító szerint, a János 1:1 eredetijéből hiányzik egy betű és ez a betű teljesen más irányba viszi az olvasót.
Azt mondtam neki, hogy adjon több infót a témáról, de nem tudott, a könyvet sem tudta már megmondani, mert rég olvasta. Ekkor feljött bennem a gondolat, hogy nézzek utána jobban a dolognak.
Régóta ismert, hogy bizonyos szavakat a korai keresztyének összevontak, ezeket a szavakat a szakértők Nomina Sacra-nak nevezik. A Nomina Sacra formában írt rövidített szó egyik betűjének megváltoztatásával (tévedésből, vagy akarattal) a kifejezés teljesen más jelentést kap.
Például, a IV-dik századi Codex Sinaiticus-nak nevezett szövegben a 2Péter 1:1-ben a "kyrios" szó van a Nomina Sacra alakban:
Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, a kik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Urunknak és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában:
Viszont már az V-dik századi Codex Alexandrinus-nak nevezett szövegben a theos (isten) szó van és ennek ez a változat lett az eredménye:
Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, a kik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában:
Tehát nagyon lehetséges az is, hogy ez történt tulajdonképpen a János 1:1-ben is.
Az ősi bibliai szövegekben a Υἱός (Huios – jelentése: Fiú) szót ΥΣ-ként írják rövidítve, ez a „Nomina Sacra” névalak. Hasonlóképpen a Θεός (Theos – "Isten" jelentése) szót ΘΣ-ként írják rövidítve, a Nomina Sacra formában. Figyeljük meg, hogy mindkét szó végén a Σ betű szerepel, és csak az első betűt kell megváltoztatni.
Ha a János 1:1-ben valamikor nagyon régen a ΥΣ (Fiú) szó volt, akkor ez volt az eredeti szövegben:
János 1:1 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és a Fiú volt az Ige.
Nagyon köszönöm a temesvári testvérnek, hogy e nyomra vezetett. Tehát nagyon szükségünk van egymásra, ahogyan a bölcs közmondás is mondja: "Több szem, többet lát."
Lent a Codex Vaticanus (IV századból) szövegrész Nomina Sacra formában, a János 1 fejezetőből.
A kereszténység mai változataiban négy fő iskola létezik Istenről:
1. Paterteizmus, az a hit, hogy csak az Atya az Isten.
2. Trinitarizmus, az a hit, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt léteznek, azaz ugyanazt a lényt alkotják. Ezért van az, hogy néhány régi ikonon a populáris kultúrából vagy templomokból (például a Kolozs megyei Țaga községben található Năsal faluban található fatemplomon) az „Istent” egyetlen fejjel képzelik el és festik le, de négy szemmel, három orral és szájjal, három állal, két kézzel és négy lábbal. A trinitárius teológusok tagadják ezt a népszerű nézetet, és megmagyarázhatatlannak, rejtélynek tartják Isten létét.
3. Triteizmus, az a hit, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem egyetlen együtt létező Isten, hanem három különálló lény, Isteni lény. A tan inkább a „trió” tanításáról szól, mint a „három az egyben” tanról. Nem nevezik magukat triteistáknak, ami egy becenév, amit ellenfeleik adtak nekik, mivel nem hisznek a „három az egyben” kifejezésben, és nem használják a „Szentháromság” kifejezést. Lehetséges, hogy ez a tan egy, az arianizmust megelőző tanból fejlődött ki, amelyet az arianusok is támogattak, ahogyan azt a 3-7. században is léteztek és harcoltak ellene, majd EG White és a mormon Joseph Smith újjáélesztette, Romániában pedig Alin Ișfa, a Jehova Tanúinak egykori diakónusa, aki kilépett a kultuszból (lásd a caleacrestina weboldalt).
4. Patripasszianizmus (más néven „modalizmus”), az a hit, hogy az Atyaisten szenvedett a kereszten, Ő Jézus Krisztusban személyesen volt jelen. Ezek a keresztények úgy vélik, hogy a názáreti Jézus azonos az Atyaistennel, aki a földön Isten Fiának nevezte magát, mennybemenetele után pedig Szentszellemként volt ismert. Nem hiszik, hogy az Atya, a Fiú és a Szentszellem, három különböző személy az egy Isten lenne, de azt sem hogy különállóak (mint a triteizmusban), hanem hogy ezeket a neveket ugyanaz az Isten viseli, aki a világba jött és a kereszten szenvedett. Ma branhamistáknak és swedenborgiánusoknak nevezik őket.
A képen egy ortodox ikon, a háromsággal, Kolozs megyében
Jehova, drága Istenünk és Atyánk áldjon, Jézus Krisztus nevében!
Takács János, Szászfenes, Románia
Kedves János,
VálaszTörlésKöszönöm a felvetéseidet és a példákat. Udvariasan, de határozottan szeretnék néhány pontot tisztázni szövegkritikai, nyelvészeti és teológiai oldalról, katolikus nézőpontból, egyszerűen és közérthetően.
Először Ézsaiás 9,6-hoz. A vitatott kifejezés a héber szövegben „ʾēl gibbōr”. A „ʾēl” a Héber Bibliában túlnyomórészt Isten megnevezése, nem pusztán „erős” vagy „hős”. A „gibbōr” jelentése „hatalmas/erős”, így a kéttagú szókapcsolat természetes, szokásos fordítása: „Hatalmas Isten”. Ezt nemcsak a legtöbb modern fordítás adja így vissza, hanem a legjobb belső bibliai párhuzam is ezt kényszeríti: Ézs 10,21-ben ugyanaz a kifejezés szerepel („ʾēl gibbōr”), és ott vitán felül Jahvéra, az Úrra utal. Ha 9,6-ban elvitatjuk az „Isten” jelentést, 10,21-ben is meg kellene tennünk, ami nyilván tarthatatlan. Gesenius valóban tárgyalja, hogy az „ʾēl” ritka költői környezetben jelölhet „hőst” is, de a bibliai kontextus és a párhuzamok alapján itt nem ez a helyzet; a klasszikus héber lexikonok és kommentárok ezért is a „Mighty God / Hatalmas Isten” értelmet veszik alapnak. A Luther-fordítások történetileg ingadoztak a stílusban, de a standard protestáns hagyomány ma is „starker Gott”-ként adja vissza. A katolikus és az ortodox értelmezés szerint ez a messiási cím a megtestesült Fiú isteni természetére mutat előre; nem szükséges ezt „trinitárius előítéletre” fogni, mert a szöveg belső logikája és a közeli kontextus igazolja.
Másodszor János 1,1-hez. Az a felvetés, hogy az eredetiben talán a „Fiú” (ΥΣ, nomina sacra rövidítés) állt, és valamikor „Istenre” (ΘΣ) „csúszott át”, paleográfiailag és szövegkritikailag nem áll meg. A legkorábbi János-kéziratok (például P66 és P75 a 2–3. századból) egyöntetűen a „θεὸς ἦν ὁ λόγος” olvasatot tanúsítják. Nincs ismert görög kézirat, amelyben „υἱός ἦν ὁ λόγος” állna, még rövidítve sem. A nomina sacra valóban használt rövidítések (ΘΣ = theos, ΥΣ = huios), de a másolóhagyományban éppen a leggyakoribb, legismertebb rövidítések tévesztései a legritkábbak, és itt semmilyen kézirati nyom nincs ilyen hibára. Ráadásul a mondat szerkezete is sérülne: János prológusa három tagmondatban halad („Kezdetben volt az Ige” – az Ige örökléte; „az Ige Istennél volt” – személyes megkülönböztetés; „Isten volt az Ige” – az isteni természet állítása). Ha a harmadik tagmondat „Fiú volt az Ige” lenne, az ismétlés értelmetlenül felborítaná az érvelés ívét: a 14. versben úgyis kimondja, hogy a Logosz a Fiúban testesült meg. A görög nyelvtani szerkezet – anarthrosz (névelő nélküli) állítmányi „theos” az ige előtt – a minőségi értelmet hangsúlyozza: „az Ige isteni volt”, vagy a hagyományos magyar liturgikus fordítás szerint: „és Isten volt az Ige”. Ezzel János egyszerre kerüli a személyazonosság összemosását az Atyával és a „kisebb isten” politeista gondolatát. Az ősegyházi tanúságok ugyanezt erősítik: a patrisztikus idézetek sora a „theos” olvasatra épít, és a Jn 20,28 („Én Uram és én Istenem!”) csúcspontként visszhangozza a prológust. A kopt sahid nyelvű korai fordítás is jellegében minőségi értelmet közvetít, nem „egy isten”-t.
A 2Pét 1,1-re tett utalás kapcsán fontos megjegyezni, hogy ott valóban van kézirati ingadozás „Istenünk és Üdvözítőnk” illetve „Urunk és Üdvözítőnk” között, de ez független Jn 1,1-től. A döntő itt az, hogy János prológusának kézirati hagyománya rendkívül stabil a „theos” javára, és nincs olyan korai textuális adat, amely a „Fiú” olvasatot akár felvillantaná.
Harmadszor, a „négy iskola” felsorolása Istenről félreérti a katolikus tanítást. A Szentháromság hite nem triteizmus és nem patripasszianizmus. A Katolikus Egyház tanítása az, hogy egyetlen Isten van a lényegben (ousia) és három, egymástól valóban különböző Személyben (hypostasis): az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Nem „három fej egy testen”, nem „három isten”, és nem „egy személy három szerepben”, hanem egy isteni természet, amelyet három személy birtokol teljes egységben. Ezt a niceai–konstantinápolyi hitvallás fogalmazta meg, és ez a bibliai kinyilatkoztatás szintézise: az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten, és mégis egy az Isten. A képi ábrázolások népi, olykor ügyetlen formái nem mérvadóak a dogmára nézve; a liturgikus és teológiai hagyomány mindig kerülte a félreértést. A katolikus értelmezésben éppen János prológusa, Pál „osztatlanul” Istennek tulajdonított tettei, amelyek a Fiún keresztül valósulnak meg (Kol 1,16–17), és a Kyrios-jövendölések Jézusra alkalmazása (Róm 10,13 az Joel 3,5-re utalva) alapozzák meg, hogy a Fiú nem „egy az istenek közül”, hanem az egyetlen Isten isteni dicsőségében részes, a Személyek különbsége mellett.
VálaszTörlésNegyedszer, a „Jehova” név Újszövetségbe való „visszaállítása” semmilyen görög kézirattal nincs alátámasztva. Az Újszövetség rukkolt korú szövegtanúi a nomina sacra rendszerében a „Kyrios” és „Theos” rövidítéseit használják; a tetragramma görög betűs szövegbe emelésére nincs korai bizonyíték. Amikor az Újszövetség idézi az Ószövetséget, a Septuaginta szokásának megfelelően „Kyrios”-t közöl, és ennek döntő teológiai jelentősége van: az Ószövetség Jahvéra mondott igéit a Krisztusra, a Fiúra alkalmazza. Ha ezt mechanikusan „Jehovára” cseréljük, szétesik az az apostoli logika, amellyel Jézus isteni úr voltát megvallja az Egyház.
Visszatérve Ézs 9,6-ra és Jn 1,1-re: a katolikus értelmezés nem „rárak” valamit a szövegre, hanem elfogadja azt a belső összefüggést, amit a Biblia önmaga teremt. Ézsaiásnál a „Hatalmas Isten” cím és a „Békesség Fejedelme” egyazon gyermekre vonatkozik, akinek uralma vég nélküli; Jánosnál a „kezdetben” megjelenő Logosz nem teremtmény, hanem az, aki által minden lett. Ezt a kettőt az Újszövetség egésze és az élő apostoli hagyomány együtt olvassa, nem szembeállítja.
Végül egy megjegyzés a Nomina Sacra-hipotézis metodikájáról. A szövegkritika nem úgy működik, hogy egy elméletileg elképzelhető betűcsere alapján új szöveget képzelünk oda, hanem kézirati bizonyítékok láncolata és belső–külső érvek egybehangzó súlya alapján dönt. Jn 1,1-ben nincsen alternatív kézirati olvasat „Fiú”-val; a legkorábbi és legjobb tanúk „theos”-t olvasnak; a görög szerkezet minőségi állítmányt fejez ki; a kontextus és a patrisztikus recepció mind ezt visszhangozza. Ennél erősebb kombinációt a szövegkritikában ritkán találunk.
Katolikusként számomra mindez nem csupán nyelvi kérdés. A Szentírás az Egyház könyve: ugyanaz a Lélek, aki az Írást sugalmazta, vezeti az Egyházat annak hiteles megértésében. Éppen ezért tartjuk nagyra a filológia és a történettudomány eszközeit, de nem állítjuk őket a kinyilatkoztatott hit ellen. Köszönöm, hogy ezeket a kérdéseket felhoztad; a jó szándékú közös keresésben mindig van helye a pontosításnak. Ha szeretnéd, küldök részletesebb szakirodalmi hivatkozásokat is a fenti pontokhoz, magyarul is elérhető forrásokkal.