Korai egyházatyák nézetei a lélek sorsáról
(Szemelvények, Pintér Szilvia nagyszerű teológiai kutatásaiból e témában)
”Vizsgálódásunk induló pontjaként
nézzük meg hogyan gondolkoztak a halál utáni állapotról az első és második
századi egyházatyák. Rendkívül fontosnak tartottam értekezésemben a korai
keresztények nézetét megvizsgálni, hiszen ők még az apostolok idejének
legközelebbi kortársai. Hitük és tanításuk, még nagy részben az eredeti
apostoli hitvallás nézeteit tükrözi.
Újabb és újabb korai keresztény irodalmat olvastam végig,
kutatva bennük, mit tanítottak a halál utáni létről.
Alábbiakban ezeknek az ismert
egyházi személyeknek az írásait fogom bemutatni.
Ireneusz:
„A második század egyik legnevesebb
apologétája Ireneusz, Kisázsiában, a korabeli egyik legjelentősebb
keresztény városban, Szmürnában született (105-150 között). Polükarpnak az első
századi apostoli atyának, tehát János apostol tanítványának a hallgatója
volt.”[4] (Ireneusz, Lugdunum
(mai Lyon) második püspöke volt.)
Olvassuk el mit ír a neves korai püspök és apologéta,
amikor a gnosztikusok nézetei ellen érvel:
„Az
eretnekek ugyanis lenézik Isten keze munkáját, és nem fogadják saját testük
üdvösségét.…, mivel azt állítják mihelyst meghalnak, azonnal túllépnek a
teremtőn, és egyenesen az Anyához, vagy az általuk kitalált Atyához mennek.”[5]
Ireneusz írása az Eretnekségek ellen, egy terjedelmes
mű a kor tévtanítói ellen. Az 5. könyv 31-32. fejezetében tudósítást ad olyan
tévtanítókról, akik azt állítják, hogy haláluk után lelkük az egekbe megy fel,
a test feltámadására így nincs is szükség. Ezekben a fejezetekben Ireneusz
leírja, hogy maga Jézus lelke sem szállt fel a mennybe, hanem a Seolba ment le,
ahol 3 napig tartózkodott, és kivárta a feltámadásának idejét, és csak ebben a
feltámadott testben ment fel az Atyához, ugyanígy nekünk is meg kell várnunk a
feltámadásunkat, és mi is csak ebben a feltámadott testben fogunk felvitetni az
Atyához. Egyértelműen kijelenti, hogy a meghalt tanítványok lelkeinek is le
kell menni a seolba, ahol a halottak lelkei várakoznak a testük feltámadására. Ez a nézet amit Ireneusz vallott, ellentétes
azzal a mai keresztény tanítással, miszerint az Újszövetségben már a haláluk
után a mennybe megy a hívők lelke. Ireneusz téves elképzelésnek tartja a lélek
halál utáni mennybeszállását. Ő a halottak lelkeit az alvilágba helyezi, ahol
várják a feltámadásukat. Magyarázatában leírja, hogy amikor Jézus vette a kenyeret
és a bort, azt mondta a tanítványainak, hogy nem iszik a szőlő levéből
mindaddig, míg a tanítványaival újra együtt nem eszik, és nem iszik. Ez nem a
mennyben lesz, hiszen test nélkül nem lehet a borból inni, szellemi lény nem tud
bort fogyasztani, fejtegeti az apologéta. Ez
csakis a feltámadott testben lehetséges majd. Következésképpen Jézus legközelebb
a tanítványaival, csak a feltámadásuk után fog találkozni. Mindezen ígéretei Jézusnak, a feltámadás utánra szólnak, nem pedig a
mennybe szállt lelkeknek. A feltámadásig pedig a holtak lelkei egy Istentől
kijelölt helyen várakoznak. Ez a hely nem a mennyben van a Lyoni püspök
szerint: „Mivel
ugyanis az Úr "a halál árnyékának közepette járt,,"[6]
ahol a halottak lelke volt”[7].
A meghalt emberek lelkei (még a tanítványoké is!) a
Seolban vannak állítása szerint.
Megdöbbenéssel, és elgondolkozva
olvastam, hogy Ireneusz aki Polikárp tanítványa volt, aki pedig Jánostól
tanult, azt vallotta, hogy a lélek mennybeszállása téves tanítás.
(----)
5. Korai
egyházatyák nézeteinek összefoglalása
Amikor a korai keresztények (I-II.
század) írásait olvassuk, észrevehető, hogy mindig a feltámadásról beszéltek, a
lélek pokolban való kínzásáról és gyötrelmeiről nem találtam leírást, sőt arra
sem találtam utalást, hogy a lélek a halál után a mennybe menne (kivéve azt a
nézetet miszerint a mártírok lelke Istenhez megy). A korai egyházatyák a
feltámadás után történő igazságszolgáltatásban hittek, és arról beszéltek. A lelkek,
tanításuk szerint nyugalomi állapotba kerül, visszavonulva „kamráikba”, ami a
Hádészban (Seol) van, és ott várják ebben a nyugvó állapotban a
feltámadást.
Ezen egyházatyák állítása
a lélek sorsáról kutatásaim alapján nem egyezik meg a mai hagyományos pokol és
menny tanítással.
Ahogyan
Polükratész írja, a meghalt szentek nyugszanak és alusszák álmukat, míg el nem
jön a feltámadás ideje: „Egyáltalán
szükséges ezek után még megemlítenünk Szagarisz püspök-vértanút, aki
Laodikeiában alussza álmát,…. és ott várja feltámadását az Úr eljövetelekor?”[27]
Úgy gondolom
mindenképpen fontos figyelembe vennünk az első és második századi keresztények
látását a lélek sorsáról. Ezen korai egyházatyák a legközelebb éltek Jézus és
az apostolok idejéhez, Római Kelemen pedig nagy valószínűséggel Pál apostolt
személyesen ismerte. Amennyiben ezt nem tesszük meg, nagyon könnyen beleesünk
abba a csapdába, hogy látásunkat a későbbi keresztény vezetők más nézeteihez
igazítjuk, akik később éltek, és gondolkodásukra már sokkal jobban kihatottak a
hellén és egyéb filozófiai nézetek (pl. Alexandriai Kelemen, Origenész, Ágoston…).
Szent
Baszileiosz (330-379) a Kappadokiai egyházatyák legjelentősebb képviselője,
szintén ezen korai keresztényekre hivatkozott írásában, mondván, hogy ők még
hitelesek voltak, ezért fontos figyelnünk tanításaikra:
„ Amikor
pedig azt kutattam magamnak, hogy vajon a régi és szent férfiak között élt e
valaki ezekkel a jelenleg vitatott kifejezésekkel, sokakra bukkantam és
olyanokra, akik már ősiségük miatt is hitelt érdemelnek, s tudásuk is
alaposabb, mint a maiaké. ..Ireneusz az és Római Kelemen,.... „[28]
Ahogy Baszilieosz a kappadokiai
egyházatya a leghitelesebbnek az apostolokhoz közel élő korai atyákat tartotta,
úgy nekünk is el kell gondolkoznunk rajta, hogy hitelesnek és megbízhatónak
tartjuk-e állításaikat? Úgy vélem rendkívül elgondolkodtató, hogy a korai
keresztények számára elfogadhatatlan tanítás volt a lélek büntetése (a test
feltámadása előtt), vagy a lélek mennybeszállása.”
---
Egy fontos megjegyzés
Pál apostol figyelmeztette hallgatóságát, hogy már eltávozása után az apostoli egyház egységes hitét egyesek félremagyarázzák és erre nem kell várni évszázadokat, hanem már Pál apostol halála után bekövetkezik, tehát már az úgynevezett korai, azaz első századi egyházatyák idejében:
Apostolok Cselekedetei 20:
29. Tudom, hogy távozásom után ragadozó farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat.
30. Sőt közületek is támadnak férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat.
Itt látunk két fontos tényezőt, amely az apostolok idejéből való hitet megrontotta:
1. a kívülről jöttek támadása miatt
2. a belülről támadók miatt
Péter apostol pedig megemlíti miért voltak ezek tévúton:
2Péter 3:1. szinte minden levelében, amikor ezekről szól. Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és állhatatlanok csűrnek-csavarnak, mint más írásokat is a maguk vesztére.
Itt is három fontos tényezőt találunk:
1. tanulatlanság
2. álhatatlanság
3. csűrés-csavarás
Ennek következtében nem csak a szóbeli hitet rontották meg, hanem az írott szövegeket is, amint a Jelenések könyve figyelmeztet: ha valaki elvesz vagy ha hozzáad valaki valamit az átkozott. Ezt pedig azért mondja eképpen, mert az ilyensmi már divatt volt egyeseknél.
Jelenések 22:18. Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétai beszédeit hallja: Ha valaki ezekhez hozzátesz, azt Isten e könyvben megírt csapásokkal sújtja;
19. és ha valaki elvesz e prófétai könyv beszédeiből, annak Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak.
Egy ilyen megrontott szöveg például épp a Jelenések könyvében van:
Jelenések 6:9. Amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkeit, akik megölettek az Isten beszédéért és a bizonyságtételért, amelyet megtartottak.
A Holman Christian Standard Bible (HCSB, baptista verzió) a Biblia modern angol fordítása, amelyet először 2004-ben adtak ki, és amely a pontosság és az olvashatóság egyensúlyáról ismert, ezt eképpen adja elő:
Jelenések 6:9. Amikor felnyitotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt az embereket, akiket Isten igéje és a bizonyságtételük miatt öltek meg.
A Biblia szerint a lélek halandó és nem az égbe meny, hanem a sírba, mivel a testben marad. Ez jól látható a Pintér Szilvia kutatásaiban is. Viszont ennek a korai szövegváltozatnak az eredeti oka az volt, hogy bemutassák a lélek hallhatatlanságát. Sajnos, nem ez az egyetlen megváltoztatott vers e témában és ezek mind tévutra viszik a mit sem sejtő Bibliaolvasót, aki nem járatos abban, hogy mi minden történt régen, a színfalak mögött. Pintér Szilvia nagyszerű tanulmányának gyenge pontja az, hogy nem nézett utána a szövegváltozatoknak is. Ha véletlenül olvassa e posztomat, kérem nézzen utána ennek is.
Ha ezt a kihívást elfogadná, sok sikert az új és nagyszerű tanulmányához.
Kedves Barátom!
VálaszTörlésNagyra értékelem, hogy ilyen alaposan és őszintén foglalkozol a korai egyházatyák írásaival, hiszen valóban ők állnak legközelebb az apostoli tanításhoz, és tanúságtételük rendkívül fontos a hitünk megértéséhez. Örülök, hogy együtt gondolkodhatunk ezen a témán, mert a halál utáni lét kérdése mindannyiunkat mélyen érint, és a Szentírás valamint a hagyomány fényében érdemes róla beszélni. Engedj meg, hogy katolikus szempontból, szeretettel és tisztelettel reflektáljak azokra a gondolatokra, amelyeket megosztottál.
Először is, teljesen egyetértek abban, hogy a korai egyházatyák többször hangsúlyozzák a test feltámadásának döntő jelentőségét, és valóban gyakran beszélnek a halál utáni „nyugalomról”, „álomról” vagy a Hádészban való várakozásról. Ez azonban nem zárja ki, hanem inkább kiegészíti azt a katolikus tanítást, hogy a lélek a halál pillanatában különválik a testtől, és azonnal megkezdi útját Isten ítélőszéke felé. A Szentírásban maga Jézus mondja a jobb latornak: „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43), és a vértanú István is látja a megnyílt eget, valamint az Emberfiát az Atya jobbján (ApCsel 7,55–56). Pál apostol pedig arról ír, hogy „szívesebben költöznénk el a testből, és az Úrnál akarnánk lenni” (2Kor 5,8), és hogy a testtől való elszakadás egyben az Úrral való együttlétet jelenti (Fil 1,23). Ezek az igék már az apostoli korban világossá tették, hogy a megigazult lélek nem pusztán passzívan várakozik, hanem Krisztus közelében lehet már a halál után is.
A korai atyák idézeteit olvasva észrevehető, hogy gyakran gnosztikus vagy platóni tévtanítások ellen védekeznek, amelyek tagadták a test feltámadását, és azt állították, hogy a lélek önmagában, a test nélkül már tökéletes és azonnal az „Anyához” vagy a legfőbb istenséghez emelkedik. Ireneusz, Jusztinusz vagy Tertulliánus éppen ezért hangsúlyozzák, hogy a lélek nem „rögtön a mennybe szökik”, hanem várnia kell a test feltámadására, mert az üdvösség a teljes emberre vonatkozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lélek tudat nélküli vagy szenvedéstől mentes „alvó” állapotban lenne. Ireneusz például világosan tanítja, hogy a lelkek a Hádészban különböző helyeken vannak: az igazak Ábrahám kebelén vigasztalásban (ahogy a gazdag és Lázár példázatában), a gonoszok pedig kínokban – mindezt már a végső feltámadás és ítélet előtt. Tertulliánus is ugyanezt erősíti meg, amikor a gazdag ember kínjáról és Lázár vigaszáról beszél a Hádészban, és hangsúlyozza, hogy a lelkek tudatuknál vannak, emlékeznek földi életükre, és már átélik jutalmuk vagy büntetésük előízét.
A „nyugvó állapot”, „álom” vagy „kamrák” kifejezések, amelyeket Római Kelemen, Polükratész vagy mások használnak, a test szempontjából érthetők: a test valóban „aluszik” a sírban a feltámadásig. A lélek azonban – amint azt Athenagorasz olyan szépen kifejti – halhatatlan, tudatos marad, és a halál utáni állapotot a testhez képest „nyugalomnak” lehet nevezni, hiszen megszabadul a földi szenvedésektől és a bűn kísértéseitől. Ez nem azonos a teljes üdvözültséggel, amely csak a test feltámadása és a végső megdicsőülés után teljesedik be, de már a halál pillanatában elkezdődik: az igazak lelke Krisztus fényében örvendhet, még ha a tökéletes „mennyei liturgia” csak a feltámadás után válik teljessé.
VálaszTörlésA katolikus hagyomány tehát nem áll ellentétben a korai atyákkal, hanem éppen az ő tanításukat viszi tovább és mélyíti el a Szentlélek vezetése alatt. A tisztítótűz, a közbenjárás lehetősége és az igazak azonnali boldogságának tanítása már a második-third századtól kezdve kibontakozik (gondoljunk csak Perpetua és Felicitász vértanúhalálának leírására, ahol a mennyei liturgiában látják magukat), és a későbbiekben – Ágoston, Gergely és mások révén – egyre világosabbá válik. Nem hellén filozófia „szennyezte be” a tanítást, hanem maga a Feltámadt Krisztus világította meg egyre jobban Egyháza értelmét, ahogy megígérte: „a Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít titeket mindenre” (Jn 14,26).
Örülök, hogy együtt kereshetjük az igazságot, és hiszem, hogy a Szentlélek, aki az Egyházat vezeti, elvezet minket a teljes megértésre. Ha szeretnéd, szívesen folytatjuk a beszélgetést bármelyik idézetről vagy szentírási részről – nyitott szívvel és imádsággal.
Isten áldjon és őrizzen meg békében!