Korai egyházatyák nézetei a halál utáni létről

Korai egyházatyák nézetei a lélek sorsáról

            Vizsgálódásunk induló pontjaként nézzük meg hogyan gondolkoztak a halál utáni állapotról az első és második századi egyházatyák. Rendkívül fontosnak tartottam értekezésemben a korai keresztények nézetét megvizsgálni, hiszen ők még az apostolok idejének legközelebbi kortársai. Hitük és tanításuk, még nagy részben az eredeti apostoli hitvallás nézeteit tükrözi.

            Újabb és újabb korai keresztény irodalmat olvastam végig, kutatva bennük, mit tanítottak a halál utáni létről.

            Alábbiakban ezeknek az ismert egyházi személyeknek az írásait fogom bemutatni.

 Ireneusz:

 „A második század egyik legnevesebb apologétája Ireneusz, Kisázsiában, a korabeli egyik legjelentősebb keresztény városban, Szmürnában született (105-150 között). Polükarpnak az első századi apostoli atyának, tehát János apostol tanítványának  a hallgatója volt.”[4]  (Ireneusz, Lugdunum (mai Lyon) második püspöke volt.)

            Olvassuk el mit ír a neves korai püspök és apologéta, amikor a gnosztikusok nézetei ellen érvel:

„Az eretnekek ugyanis lenézik Isten keze munkáját, és nem fogadják saját testük üdvösségét.…, mivel azt állítják mihelyst meghalnak, azonnal túllépnek a teremtőn, és egyenesen az Anyához, vagy az általuk kitalált Atyához mennek.”[5] Ireneusz írása az Eretnekségek ellen, egy terjedelmes mű a kor tévtanítói ellen. Az 5. könyv 31-32. fejezetében tudósítást ad olyan tévtanítókról, akik azt állítják, hogy haláluk után lelkük az egekbe megy fel, a test feltámadására így nincs is szükség. Ezekben a fejezetekben Ireneusz leírja, hogy maga Jézus lelke sem szállt fel a mennybe, hanem a Seolba ment le, ahol 3 napig tartózkodott, és kivárta a feltámadásának idejét, és csak ebben a feltámadott testben ment fel az Atyához, ugyanígy nekünk is meg kell várnunk a feltámadásunkat, és mi is csak ebben a feltámadott testben fogunk felvitetni az Atyához. Egyértelműen kijelenti, hogy a meghalt tanítványok lelkeinek is le kell menni a seolba, ahol a halottak lelkei várakoznak a testük feltámadására.     Ez a nézet amit Ireneusz vallott, ellentétes azzal a mai keresztény tanítással, miszerint az Újszövetségben már a haláluk után a mennybe megy a hívők lelke. Ireneusz téves elképzelésnek tartja a lélek halál utáni mennybeszállását. Ő a halottak lelkeit az alvilágba helyezi, ahol várják a feltámadásukat. Magyarázatában leírja, hogy amikor Jézus vette a kenyeret és a bort, azt mondta a tanítványainak, hogy nem iszik a szőlő levéből mindaddig, míg a tanítványaival újra együtt nem eszik, és nem iszik. Ez nem a mennyben lesz, hiszen test nélkül nem lehet a borból inni, szellemi lény nem tud bort fogyasztani, fejtegeti az apologéta.       Ez csakis a feltámadott testben lehetséges majd. Következésképpen Jézus legközelebb a tanítványaival, csak a feltámadásuk után fog találkozni. Mindezen ígéretei Jézusnak, a feltámadás utánra szólnak, nem pedig a mennybe szállt lelkeknek. A feltámadásig pedig a holtak lelkei egy Istentől kijelölt helyen várakoznak. Ez a hely nem a mennyben van a Lyoni püspök szerint: „Mivel ugyanis az Úr "a halál árnyékának közepette járt,,"[6] ahol a halottak lelke volt”[7]. A meghalt emberek lelkei (még a tanítványoké is!) a Seolban vannak állítása szerint.

            Megdöbbenéssel, és elgondolkozva olvastam, hogy Ireneusz aki Polikárp tanítványa volt, aki pedig Jánostól tanult, azt vallotta, hogy a lélek mennybeszállása téves tanítás.

 

Jusztinusz

            Következő korai forrás, ami egyértelműen ír a lélek sorsáról Jusztinusztól származik. Jusztinusz (103-166) a korai kereszténység legismertebb apologétája és vértanúja ezt írja híres párbeszédében:

„Ha ti ezek után felemlítitek, hogy vannak olyanok, akiket keresztényeknek neveznek, de nem azt vallják, amit én is, hanem káromolni merészelik Ábrahám Istenét, Izsák Istenét és Jákob Istenét, és arról beszélnek, hogy a halottak nem támadnak fel, hanem a halálban lelkük felvétetik az égbe, az ilyeneket ti se fogadjátok el keresztényeknek.”[8]

            Jusztinusz ugyanarra a jelenségre reagál amire Ireneusz, vagyis azon állítást cáfolja, miszerint az ember lelke a halálban felvitetik az égbe. Az apologéta arról értekezik, hogy ne fogadjuk el azokat a magukat keresztényeknek valló emberek tanítását, akik azt állítják, hogy haláluk után a lelkük az egekbe száll, és nem fogadják el a testük feltámadását. Ugyanezekkel a gnosztikus tanításokkal harcol Ireneusz is. Perendy László Patrológia című írásában ezt írja Jusztinuszról: “A zsidóságtól örökölt futurisztikus csoporteszkatológia mellett azonban foglalkoztatta a lélek egyéni sorsa is. Úgy véli, hogy a lelkek a halál után alászállnak a Hádészba, és ott is maradnak a világ végéig. A jó lelkek azonban már itt is elkülönülnek a rosszaktól, és örvendezve várják örök megváltásukat. A vértanúk lelke azonban a halál után egyből a mennybe vétetik, nekik nem kell várakozniuk.”[9] Jusztinusz és Ireneusz ugyanazt állítja tehát, miszerint a lélek a Hádészba (Seolba) megy (kivéve a mártíroké).

Polükratész

            Következő korai egyházatya Polükratész az Efézusi gyülekezet vezetője (második században élt). Polükratész így ír a már meghalt keresztényekről:

„…..Ázsiában igen nagy, az egyház alapjait megvető tekintélyek nyugosznak, akik az Úr napján fel fognak támadni, amikor eljön az egekből fenségében, és feltámaszt minden szentet. Fülöpről, a tizenkét apostol egyikéről beszélek, aki Hierapoliszban nyugodott el, … Éppen úgy János is, aki az Úr kebelén nyugodott….. ő is Efezusban nyugodott el. Vagy Polikárp püspök és vértanú, aki Szmirnában nyugszik, valamint Thraszeasz püspök és vértanú,… és most ő is Szmirnában pihen. Egyáltalán szükséges ezek után még megemlítenünk Szagarisz püspök-vértanút, aki Laodikeiában alussza álmát, vagy a boldog emlékű Papüroszt és Melitónt,…Szárdeszben helyezték nyugalomra, és ott várja feltámadását az Úr eljövetelekor?”[10]

            Polükratész felsorolja azokat az ismert tekintélyes keresztény vezetőket, akik már meghaltak, ki hol nyugszik, és alussza álmát, a feltámadásig. Ez a korai egyházvezető egy szóval sem említi amint felsorolja a meghalt keresztény vezetőket, hogy a mennyben lennének már. Semmi ilyesmit nem olvasunk, még sejtelmes utalás sincs rá, ellenben egyértelmű kijelentést tesz, hogy ezek a szentek nyugszanak, alszanak. Szó szerint azt állítja: „Szagarisz püspök Laodikeiában alussza álmát”.

            Polükratész írásából az elhunyt ismert szentek sorsáról azt tudjuk meg, hogy nyugodva, álmukat aludva várják a feltámadást. Azt a nézetet miszerint ezek a nagy egyházi személyek a mennyben vannak már, Polükratész leírása ezt véleményem szerint cáfolja, mert az ő állítása az, hogy nyugodva, aludva várják a feltámadásukat.

Római Kelemen

 „Az 1. század végén tevékenykedő római püspök az egyik legkorábbi forrásunk közvetlenül az apostolok utáni keresztény korból. Egyesek szerint Péter apostol nevezte ki maga után Róma püspökének. Órigenész pedig a Filippiekhez írt levél 4:3-ban szereplő Kelemennel azonosította. E feltevés szerint Pál tanítványa volt és írásában van is tőle idézet, utalás.”[11]

            Nézzük meg Római Kelemen mit ír a Korintusiakhoz írt levelében. Vanyó László megemlíti[12], hogy a Korintusiakhoz írt levelét az első századokban a sugalmazott könyvek között tartották számon, Hermasz Pásztorával egyetemben a kánoni könyvek közé sorolták. Néhány évszázaddal később kánoni tekintélyét elveszítette ugyan, de sohasem utasították az apokrifek, a „vadhajtások” közé.

„Minden egyes nemzedék, Ádámtól napjainkig mind letűnt, de azoknak, akik a szeretetben végezték be életüket, Isten kegyelméből ott a helyük az istenfélők között, ők mindannyian láthatóvá lesznek Krisztus országának látogatásában. Írva van ugyanis: „Vonuljatok vissza kamráitokba egy rövidke időre, amíg hangom és felindultságom elmúlik; és megemlékezem majd a jóság napjairól, és feltámasztalak benneteket sírjaitokból” [13]

            Ézsaiásnál nagyon hasonlót olvasunk:

„Menj be népem, menj be szobáidba (kamráidba (ḥeḏer)), és zárd be ajtóidat utánad, és rejtsd el magad rövid szempillantásig, míg elmúlik a bús harag! Mert íme, az Úr kijő helyéről, hogy meglátogassa a föld lakóinak álnokságát, s felmutatja a föld a vért, és el nem fedi megöletteit többé!” [14]

            Római Kelemen a letűnt nemzedékekről ír, akik Ádámtól fogva éltek. Ezek az emberek meghaltak, letűntek, nyugalomban vannak visszavonulva „kamráikba”, ott várva feltámadásukat, ami után Krisztus országának polgárai lesznek. Kelemen szintén nem említ semmilyen utalást arra, hogy már a mennyben vannak a letűnt kor igaz emberei. Felsorakozik Ireneusz, Polükratész, mellé, akik a lélek nyugalmáról, és várakozó állapotáról írnak.

            Mit is jelenthet Kelemen és Ézsaiás próféta által említett „kamrák”, ahova visszavonulnak ezek a meghalt igaz lelkek? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához szükségünk van egy nem kanonizált Biblián kívüli irodalomra. A II. Báruk könyve leírja, mik ezek a tárházak, vagy kamrák: „….. és zárassék be a Seol fedele, hogy ezen időtől fogva ne fogadja be a holtakat, és a lelkek tárhelyei adják vissza azokat, akiket elzártak. Mert sok év telt el az elhagyatottságban Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint a hozzájuk hasonlók óta, akik a földben alszanak, s akikről azt mondtad, hogy értük teremtetted a világot.[15]

„És ezek után, mikor a Messiás eljövetelének ideje betelik, vissza fog térni dicsőségben.  Akkor mindazok, akik elaludtak az ő reménységében újra felkelnek. És abban az időben történik, hogy a tárházak megnyílnak, amelyekben megőriztettek az igazak lelkeinek száma, és kijönnek majd, és a lelkek sokasága látja majd egymást egy gondolkodásban… '[16]

            Római Kelemen arról ír, hogy az igaz emberek lelkei, ezekben a kamrákban várják feltámadásukat (ahogyan Ézsaiás és Báruk írja), ezek a kamrák pedig a Seolban a holtak országában vannak. Római Kelemen hite közel sem abban állt véleményem szerint, hogy a meghalt igazak a mennyben lennének, és ott örvendeznének Istennel. Ilyen állítást nem találunk nála sem.

Tertulliánus 

            Tertulliánus (160-220) a latin egyház legismertebb teológusa. Tertulliánus szintén azt mondja [17], a lélek még nem szállhat fel az Atyához mindaddig, míg meg nem szólal az arkangyal harsonája, vagyis a feltámadásig a keresztények lelke sem megy fel a mennybe, hanem a Hádészban van biztonságos helyen. A menny majd a világ végén fog megnyílni. Tertulliánus is azt vallja (ahogy Jusztinusz is), hogy csak a mártírok lelkének adatik meg a mennybemenetel.

Hippolütosz

            A 2. század végén, 3. század elején élt Hippolütosz (170-236) szintén apologétaként, ő volt az utolsó görög nyelven író nyugati teológus, akiről tudunk.  Hippolütosz úttörője volt a bibliai írásmagyarázatnak. Ő is úgy vélte Ireneuszékkal együtt, hogy a lélek a halál után a  Hádészba megy. [18]

Athénagorasz

            Athénagorasz kb. 133-180 között élt. Athéni apologéta és filozófus. Fontos és jelentős műve; Halottak feltámadásáról. Athénagorasz ebben az írásában hosszasan tárgyalja, hogy a lélek büntetése vagy jutalmazása a test feltámadása nélkül teljesen igazságtalan lenne Istentől, mivel a tetteket nem a lélek vitte végbe, hanem a lélek és a test együtt:

„ Az ember ugyanis az, aki életében az ítéletre kerülő tetteket elköveti, s nem a lélek önmagában. ”[19] Későbbiekben kifejti, hogy igazságtalan és nem feltételezhető, hogy a halál után a lélek megkapja jutalmát, vagy büntetését. Munkájában azt is kifejti, hogy a feltámadás, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a jutalmat vagy a büntetést az ember megkapja:

„ Így világos, hogy mindenki előtt mi van még hátra, az apostol szavai szerint: ennek a romlandó és felbomló testnek fel kell öltenie a halhatatlanságot, hogy amikor a holtak a feltámadás által ismét életre kelnek és a szétváltak és teljesen felbomlottak egyesülnek, elnyerjék testben elkövetett cselekedeteik viszonzását, akár jót, akár rosszat tettek.”[20]

Írásában kifejti, hogy a lélek egyedül nem kapja meg ezeket, hiszen az teljesen törvénytelen és igazságtalan lenne, mivel a lélek a testtel együtt cselekedett itt a földön. Egyetlen igaz és valós módja a jutalmak vagy büntetések elvételének a feltámadás. A testben feltámadt ember fog az ítélet trónja elé állni, ekkor fogják megvizsgálni az életében elkövetett tetteket, és ennek alapján hozzák meg az ítéletet. Teljesen képtelen gondolat Athénagorasz szerint, a lélek külön büntetése vagy jutalma. Az általános keresztény felfogás ellenben, azt állítja, hogy a lélek a halála után elkezdi tölteni jogos büntetését a pokolban, az igaz lelkek pedig élvezik jutalmukat a mennyben.

             Ruff Tibor szakdolgozatában szintén azt elemzi, hogy a jutalom és a büntetés, a feltámadás után lesz: „… a feltámadást az eljövendő világban a jutalom és a büntetés elé helyezi, azon három csoport formulája szerint, amelyekre a szöveg, mint Sammáj és Hillél iskolájának nyilatkozataira hivatkozik."[21]

 

Theophilosz

            Antiochia 6. püspöke, ókeresztény író, apologéta. 183-ban halt meg, születését nem ismerjük. Perendy László egy egész könyvet szánt életének és hatásának bemutatására.[22] „Nemcsak a hatása alatt álló írók jelentős száma, hanem az általuk művelt műfajok változatossága is mutatja, hogy milyen nagy hatású szerző volt Antiokhia püspöke.” [23] Theophilosz egyik központi témája a feltámadás volt és az azután következő ítélet. Az őt körülvevő szellemi miliőben apologétaként érvelt és védte a feltámadás isteni tanát.           Theophilosz ezt írja:

„ Persze valaki meg kérdezhetné vajon a természet szerint halandóként jött létre az ember? …  Természettől fogva sem halandó, sem halhatatlan nem volt, mert ha isten eredetileg halhatatlanná alkotta volna őt, istenné tette volna. …Nem tette hát sem halhatatlan, sem halandóvá, hanem amint egyszer már elmondottuk, mindkettőnek befogadójává.”[24]   További Idézet Perendy könyvéből: „A lélek halhatatlansága Theophilosz szerint isteni ajándék.” [25]           Összegezve, az ember úgy lett megteremtve, hogy betudja fogadni a halhatatlanságot, vagy a halandóságot. De mindezt csak a feltámadás után kapja meg, az apologéta szerint! Még egy idézet Perendytől: „Azt mindenképpen figyelemre méltónak tartja viszont, hogy Theophilosz az egész emberről beszél a feltámadással kapcsolatban, és nem kizárólag a lélekről.”[26]

            Theophilosz Antiokhia 6. püspöke tehát a lélek test nélküli túlvilági halhatatlan életének nézetét nem tanította. A test visszakapja a lelket, ekkor Isten feltámasztja, és akkor kap örök életet, azaz halhatatlanságot a lélek és a test is, vagyis a teljes ember.

A léleknek nincs halhatatlan tulajdonsága a test nélkül Theophilosz szerint.

5.     Korai egyházatyák nézeteinek összefoglalása

            Amikor a korai keresztények (I-II. század) írásait olvassuk, észrevehető, hogy mindig a feltámadásról beszéltek, a lélek pokolban való kínzásáról és gyötrelmeiről nem találtam leírást, sőt arra sem találtam utalást, hogy a lélek a halál után a mennybe menne (kivéve azt a nézetet miszerint a mártírok lelke Istenhez megy). A korai egyházatyák a feltámadás után történő igazságszolgáltatásban hittek, és arról beszéltek. A lelkek, tanításuk szerint nyugalomi állapotba kerül, visszavonulva „kamráikba”, ami a Hádészban (Seol) van, és ott várják ebben a nyugvó állapotban a feltámadást. 

             Ezen egyházatyák állítása a lélek sorsáról kutatásaim alapján nem egyezik meg a mai hagyományos pokol és menny tanítással.

             Ahogyan Polükratész írja, a meghalt szentek nyugszanak és alusszák álmukat, míg el nem jön a feltámadás ideje: „Egyáltalán szükséges ezek után még megemlítenünk Szagarisz püspök-vértanút, aki Laodikeiában alussza álmát,…. és ott várja feltámadását az Úr eljövetelekor?”[27]
            Úgy gondolom mindenképpen fontos figyelembe vennünk az első és második századi keresztények látását a lélek sorsáról. Ezen korai egyházatyák a legközelebb éltek Jézus és az apostolok idejéhez, Római Kelemen pedig nagy valószínűséggel Pál apostolt személyesen ismerte. Amennyiben ezt nem tesszük meg, nagyon könnyen beleesünk abba a csapdába, hogy látásunkat a későbbi keresztény vezetők más nézeteihez igazítjuk, akik később éltek, és gondolkodásukra már sokkal jobban kihatottak a hellén és egyéb filozófiai nézetek (pl. Alexandriai Kelemen, Origenész, Ágoston…).

            Szent Baszileiosz (330-379) a Kappadokiai egyházatyák legjelentősebb képviselője, szintén ezen korai keresztényekre hivatkozott írásában, mondván, hogy ők még hitelesek voltak, ezért fontos figyelnünk tanításaikra:

 „ Amikor pedig azt kutattam magamnak, hogy vajon a régi és szent férfiak között élt e valaki ezekkel a jelenleg vitatott kifejezésekkel, sokakra bukkantam és olyanokra, akik már ősiségük miatt is hitelt érdemelnek, s tudásuk is alaposabb, mint a maiaké. ..Ireneusz az és Római Kelemen,.... „[28] 

            Ahogy Baszilieosz a kappadokiai egyházatya a leghitelesebbnek az apostolokhoz közel élő korai atyákat tartotta, úgy nekünk is el kell gondolkoznunk rajta, hogy hitelesnek és megbízhatónak tartjuk-e állításaikat? Úgy vélem rendkívül elgondolkodtató, hogy a korai keresztények számára elfogadhatatlan tanítás volt a lélek büntetése ( a test feltámadása előtt), vagy a lélek mennybeszállása.

(Pintér Szilvia kutatásai)