Miért használjuk Isten nevét?
Isten Nevéről
1. Hálaadó
zsoltár.
Vígan énekelj az ÚRnak te egész föld!
(Ez egy nyelvi helytelenség, az Úr ugyanis nem név, hanem cím, tehát itt a héber szöveg szerint Jehováról van szó, mint az ÚVF-ban és más visszaadásokban olvassuk)
Jeromos (4-5 sz.) azt írja, hogy az ő idejében Isten neve ott volt a legjobb görög iratokban. Persze itt az Ó Szövetségre mondja.
De van direkt bizonyítek, a zsidó rabbiktól, hogy a zsidó keresztyének használták Isten nevet. Itt a régi rabbikról van szo, akik a Talmudban vannak.
Plusz, azt írták, hogy a Második Templom idejében a főpap évente 10 alkalommal hívta Isten nevét, az Engesztelés Ünnepén. Ezt pedig a nyilvánosság elött tette. Azaz, mindenki hallotta.
Ez mind öszefügg.
Az angolok mondják, hogy a kis tudás, az egy veszélyes dolog. Ez minden témára vonatkozik. Nem lehet állítgatni, találgatni.
"Rabbink azt tanították nekünk: Tízszer ejti ki a főpap az (isteni) nevet azon a napon: háromszor az első gyónáskor, háromszor a második gyónáskor, háromszor az elküldendő kecskével kapcsolatban, és egyszer a földek kapcsán." Forrás: Talmud - 39b Yoma.
(Megjegyzés: ez a nap az Engesztelés Ünnepe)
Íme egy kutató véleménye az istennévkutatás területén (miután több forrásból bizonyítja):
"Sok más hivatkozás is létezik, de ez a néhány bizonyítja, hogy a Tetragrammatont Jézus idejében és előtte is kiejtették. Így az az állítás, hogy "a tetragrammát egyáltalán nem ejtették ki" tiszta mítosz - ez gyakori előfordulás a modern bibliakutatásban - de ez egy mítosz, amely sajnos az ellenkezőjére vonatkozó meggyőző bizonyítékok ellenére állandósult." (Az Ábrahámi hit, könyv alapján)
A Biblia egyik latin nyelvű fordítója, Hieronymus (Jeromos) volt. Tőle van a Biblia Sacra Vulgata verziója. A Sámuel és Királyok könyvéhez írt prológusában ezt írja: „És mi (tehát nem csak ő, hanem mások is) megtaláltuk Isten nevét, a Tetragrammatont, megbizható görög kötetekben." Tehát az i.sz. 1-5. századokban Isten neve létezett a görög Bibliában. És utána sem tűnt el, erre bőven van bizonyíték.
Tudták a keresztények, hogy mit jelent Isten neve?
Biztosan! Íme egy XI. századi bizonyíték: "Ez a misztikus név, amelyet Tetragrammatonnak (a négy betűnek) hívnak, ... azt jelenti, Aki van, és aki lesz." Ez az idézet Nicetastól származik, aki a XI. században élt, és Heraclea Pontica püspöke volt Bithyniában. Az információkat ő is mástól veszi, és idézi az Alexandriai Kelemen által írt "Stromata" könyvből, az V. könyv 6:34-ben. Alexandriai Kelemen vagy egyházi neve alatt Alexandriai Szent Kelemen, Titus Flavius Clemens (i.sz. 150 körül - i.sz. 215/220 körül) keresztény teológus, író és apologéta, aki egyben pap volt és az alexandriai katekézis iskola vezetője is, egészen az üldözésig, amelyet a római hatóságok indítottak el, majd elrejtőzött Egyiptomban.
Az idézet megjelenik egy latin című könyvben is, (1. o. 146), latinul Francis Zephyrus adta ki. Ez az információ Isten nevének jelentéséről (fordításáról) kétszer szerepel Stromata könyvében, és feltűnően közel áll ahhoz, amit a Jelenések 1:8-ban látunk.
Mind a héber karaita eredetű tudós Nehemia Gordon, mind az egykori magyar főrabbi, Raj Tamás azt állítja, hogy Isten neve három szótagból áll, ezért nem lehet Iah-ve. A héberben a szavak nyílt szótagokra (Mássalhangzó + Magánhangzó) vagy zárt szótagokra (Mássalhangzó + Magánhangzó + Mássalhangzó) oszthatók, így az Isten neve Yv-Hv-WvH (Ye-Ho-WaH) lesz. Senki sem vitatja, hogy a héber yōd (י) betű közel áll a latin "Y" betűhüz. Az előtagű teoforikus nevekből (36 ilyen név van a Bibliában) és az utótagú teoforikus nevekből három másik betűhangot és egy halott hangot találunk, amelyek ebben a sorrendben következnek: e+o+a+(h), így latinul Yehowah lenne Isten neve. Az átírás nem lenne probléma, és semmi köze az Adonay magánhangzóihoz, amelyekben nincs "e" hang. Tudjuk a szótagolást is: Ye-Ho-WaH. A probléma csupá az, hogy ezt hogyan ejtették ki... Milyen betűt hangsúlyoztak ki, esteleg vontak össze?
Megjelent Isten neve az Újszövetségben?
Az Ószövetségben nagyon gyakran szerepel Isten neve, csaknem 7000-szer, majdnem 3-szor több, mint az "Isten" kifejezés, amely 2570-szer jelent meg.
A sémi népek szokása szerint rövidített isteni név „Yah”-nak van írva és a Y(ehow)ah névből ered, ez a teljes név első és utolsó hangja összevonva, mint a hallelu-yah teoforikus szóban, 50-szer jelenik meg. A teoforikus alakban a Yah név csak utótagként jelenik meg, rag nélkül vagy ragozott formában (mint pl. Eli-Yahu), soha sem előtagként. Előtagként egy más szó jelenik meg Isten nevéből, a Yeho, 36 alkalommal, a Yeho(wah) nevének rövid formájában, mint pl. Yeho-shafat. A Yeho szóalakja soha sem jelenik meg utótagként.
A héber Tanakhban
A Yah 50-szer fordul elő: 43-szor a Zsoltárokban, a 2Mózes 15:2-ben; 17:16; és Ésaiás 12:2; 26:4, valamint kétszer az Ésaiás 38:11-ben.
A keresztény Újszövetségben
A Jelenések 19:1-6-ban Yah bele van ágyazva a "halleluja" (tibériai halləlûyāh) kifejezésbe, egy héber kifejezésbe, amely szó szerint azt jelenti: "Dicsérjétek Jaht". A hallelouia (Ἁλληλουιά) kifejezésben szereplő "IA" (Yah vagy Jah (יה)) rövid alakját a görög ia írja át.
A "Mindenható" cím 48 alkalommal
Az "Úr" cím 40 alkalommal
Az "Alkotó" cím 25 alkalommal
A "Teremtő" cím 7 alkalommal
Az "Apa" cím 7 alkalommal
"A napok őse" (az öreg korú) cím 3 alkalommal
A "Nagy oktató" cím 2 alkalommal
Mivel magyarázhatnánk akkor hirtelen eltűnését a hit világából?
Ez a Sátán műve, vagy Isten parancsa? A Biblia nem tartalmazza Isten nevének használatának törlését, és nem korlátozza annak használatát, ellenkezőleg, ezt olvassuk: „Szent legyen a te neved!” Máté 6:9-ben. Megszentelhetnénk-e az Atya nevét, ha nem ismernénk és nem használnánk?
2007-ben Aradon megjelent egy Újszövetség, amelyben Isten neve, Jehova szerepelt. A fordítót, aki régóta tagja volt a baptista egyháznak, a gyülekezeti vezetők arra utasították, hogy az általa készített változatban dobja el az Isten nevét, különben a kizárást kockáztatta, mert - mondták - a világon nincs bizonyíték arra, hogy az Úr Jézus kimondta volna Isten nevét. Mivel a baptista fordító nem akart kockáztatni, eleget tett, és eltávolította Isten nevét a fordításából.
Amit az aradi modenkori baptista Inkvizíció nem tudott
Vannak azonban egyértelmű bizonyítékok, amelyek igazolják Isten nevét a keresztények írásaiban az első századtól kezdve:
A 4. században Jeromos, a Vulgata Biblia latinra fordításának szerzője a következő kijelentést tette: „Máté, akit Lévinek is (neveznek), és aki vámszedőből apostol lett, először Júdeában alkotta meg Krisztus evangéliumát héber nyelven (...) Hogy ki fordította le pontosan utána görögre, az nem eléggé ismert. A héber szöveget azonban a mai napig őrzik a caesareai könyvtárban.”
Sajnos a példányt nem őrizték meg. Nos, hogyan használta volna Máté az ószövetségi idézeteket az evangéliumban: Isten nevével vagy anélkül? Mert ő, mint héber, héberül használta az Ószövetséget.
Ok, lehetséges, de a görög keresztyének is? Azok is visszaadták Isten nevét?
Meglepő módon maguk az ókori zsidó rabbik adják meg nekünk a választ, akik leírják, milyen viszonyban kellett volna lenni a zsidók és az Isten nevét tartalmazó Újszövetség között. Így ezek a rabbik több egyértelmű tilalmat rendeltek el, az alábbiak szerint:
A Talmud Sabbatból
A keresztényeket eretnekeknek nevezték, a Talmud Sabbat szerint és ezekről van szó, mivel a görög "evangélium" szavat adják vissza:
- „Az „evangélium” és az eretnekek könyvei (héb. „minim”) nincsenek megmentve (Sabbaton) a tűztől; hanem együtt égnek azzal, ahogy Isten neve van rájuk írva."
- A galileai José Rabbi azt mondja: "A hét napjain Isten neveit kivágják és elrejtik, a többit pedig elégetik."
- Tarphon Rabbi azt mondja: "Esküszöm a gyermekeim életére, hogy ha a kezembe kerülnek, Isten nevével együtt elégetem őket."
- Izmael Rabbi azt mondja: „Ha Isten azt mondaná: „Az én nevem, amely szentségben volt megírva [azaz a „féltékenység tekercsében”, amelyről a 4. sz. lásd. 21 és köv.] vízzel lemossák, hogy békét teremtsenek férj és feleség között, akkor mennyivel inkább az eretnekek könyveit, amelyek ellenségeskedést, féltékenységet és viszályt keltenek Izrael és mennyei Atyja között. (Mivel az állati börőkből készült könyvek drágák voltak, le lehetett mosni a szöveget és más szöveget alkotni rajta, még akkor is ha Isten nevét tartalmazták. Ez a rabbi mondanivalója.)
A rabbinikus tilalmak szerint:
"Ahogy a tűztől nem mentik meg őket, úgy nem mentik meg őket, ha a rothadás veszélye fenyegeti őket, vagy ha vízbe esnek, vagy ha más szerencsétlenség érte őket, MÉG AKKOR IS HA ISTEN NEVE VAN RAJTUK HÉBERÜL." Honnan tudták volna egyesek, hogy Isten neve benne van az Evangéliumban, ha nincs héber betükkel írva? Vagy miért törödtek volna azzal, ha Isten neve görög betükkel lett volna az Evangéliumban? De ha héber betüket láttak az Evangéliumban és más iratokban és tudták, hogy azok Isten nevét jelentik, akkor ésszerű az a kérdés amit a rabbikhoz idéztek.
Tehát a korai görög keresztyének is azt a visszaadás mintát követték Isten nevével kapcsolatban, amint látták a Septuagintában, a négy óhéber betűt, a Tetragrammát.
Nyugodjál békében Viorel Ratiu. A feltámadáskor neked lesz igazad.
Először is érdemes kettéválasztani, amiről beszélünk. Az egyik kérdés az Ószövetség héber szövegére vonatkozik, ahol valóban ott áll a tetragram, JHWH, több ezer alkalommal. A másik kérdés az Újszövetség görög szövege, ahol a ma rendelkezésünkre álló legkorábbi kéziratok mind a „Kyrios” (Úr) és „Theosz” (Isten) szavakat használják, legtöbbször a keresztény kéziratokra jellemző tiszteleti rövidítéssel (nomina sacra). Katolikus részről az alapelv nagyon egyszerű: azt fordítjuk, ami a forrásban ténylegesen ott van. Az Ószövetségben lehet legitim megoldás „Jahve” alakot írni, vagy kis kapitális „ÚR”-t, lábjegyzettel jelezve, hogy a héberben JHWH áll. Az Újszövetségben viszont nincs egyetlen fennmaradt görög kézirat sem, amely a tetragramot tartalmazná. Ezért a „Jehova” betoldása az Újszövetségbe nem „visszaállítás”, hanem beavatkozás a görög szövegbe.
VálaszTörlésAzt az állítást, hogy az „ÚR” nem név, csak cím, ezért „nyelvi helytelenség”, fontos a helyén kezelni. A héber liturgikus hagyományban nagyon régen az volt a bevett gyakorlat, hogy a JHWH írott alakját felolvasáskor „Adonáj”-nak (Úr) mondták. A görög nyelvű zsidók és a korai keresztények erre a „Kyrios” szót használták. Vagyis a „Kyrios/Úr” a bibliai görög–héber világban nem egy véletlenül választott, gyenge „címke”, hanem az a rögzült nyelvi jelölő, amely a héber JHWH funkcionális megfelelője lett a görög Szentírásban. Pontosan ezért súlyos jelentőségű, hogy az Újszövetség Jézust „Kyrios”-ként vallja: az Ószövetség Istenének megnevezése kerül rá az Isten Fiára, különösen olyan helyeken, ahol JHWH-szövegeket alkalmaznak Jézusra (például Róm 10,13 a Jóel 3,5 LXX alapján; Fil 2,9–11 Ézs 45 visszhangjával). Ha valaki az Újszövetségben minden ilyen helyre „Jehovát” ír be, akkor előre eldönti, hogy az adott „Kyrios” a mennyei Atyára és nem a Fiúra vonatkozik, így éppen elfojtja azt a krisztológiai feszültséget és kinyilatkoztatást, amelyet az apostoli igehirdetés hordoz.
Jeromos megjegyzéseit is érdemes pontosan idézni és értelmezni. Amikor arról ír, hogy „megbízható görög kötetekben” megtalálták Isten nevét, akkor az Ószövetség görög fordításaira (különböző Septuaginta-hagyományokra) gondol, amelyek egyes régi zsidó másolataiba valóban beírták a tetragramot óhéber vagy paleo-héber betűkkel. Ez értékes adat a zsidó másolási gyakorlat sokszínűségéről a kereszténység előtti időben. De ez nem az Újszövetségre vonatkozik, és nem cáfolja azt a tényt, hogy a keresztény kézirathagyomány – az általunk ma ténylegesen kézben tartható legkorábbi papiruszoktól kezdve – következetesen „Kyrios”-t és „Theosz”-t ír, a nomina sacra rendszerében. Katolikus fordító ebből indul ki.
A Talmud-helyek és a főpap JHWH-kiejtésének említése a Jóm Kippúr liturgiájában történetileg fontos, és senki nem vitatja, hogy a Név kiejtése kivételes, szent helyzetekben előfordult a Második Templom korában. De ebből nem következik, hogy az Újszövetség görög könyvei JHWH-t írtak volna. A Talmud az eretnekek könyveiről, a „minim” iratairól több helyen ír, és azt is mondja, hogy ha Isten neve szerepel rajtuk, azt kivághatják vagy lekaparhatják. Ezek a szövegek azt mutatják, hogy a rabbinikus közeg felismerte és védendőnek tekintette a Szent Nevet bárhol, ahol héber betűkkel előfordult – de nem szolgáltatnak közvetlen, szövegkritikai bizonyítékot arra, hogy a keresztény görög evangéliumi kéziratok a tetragramot használták volna. A keresztény kéziratok tényleges tanúvallomása számít, és ezek nem a JHWH-t mutatják, hanem a Kyrios-t.
Felmerült az is, hogy Máté evangéliumának volt egy korai „héber” változata. A katolikus álláspont ezzel kapcsolatban nyitott: az egyházatyáknál megjelenő hagyomány megőrzendő emlék, de mivel ilyen héber vagy arámi Máté-szöveg nem maradt fenn, a fordítás és a teológia a kánonként áthagyományozott görög szövegre támaszkodik. A kézben lévő görög Máté mindvégig a Kyrios-hagyományt követi, még az Ószövetség-idézeteknél is. A történeti feltevéseket nem helyezhetjük a tényleges kéziratok fölé.
A „Jah” és a „Halleluja” kérdésében egyetértés van: a Jelenések könyve megőrizte a „Hallelujá” kifejezést, benne a rövidített „Jah” elemmel. Ez azonban nem változtat a lényegen: a teljes tetragram a görög Újszövetség kézirataiban nincsen, és ahol az apostolok Ószövetséget idéznek, ott a görög Szentírásban előkészített „Kyrios” áll. A teoforikus nevek (Yeho-/-jáhú) hangalakjaiból nem lehet biztos, végleges kiejtést levezetni a teljes névre, ezért a „Jehova” mint középkori–reneszánsz eredetű, vegyes alak nem alkalmas arra, hogy az Újszövetségbe „visszaírjuk”.
VálaszTörlésFontos az is, hogy mit jelent biblikusan „megszentelni” Isten nevét. Jézus maga tanította az „Uram, Atyánk” megszólítást, és azt mondta: „szenteltessék meg a te neved”. A név szentelése a Szentírásban elsősorban Isten személyének megismerését, az iránta való engedelmességet, a benne való hitet és dicsőítést jelenti. Jézus kijelenti: „Megismertettem nevedet az emberekkel” (Jn 17,6), vagyis feltárta az Atya lényegét, irgalmát, akaratát. Ezt nem lehet pusztán a hangalak kimondására leszűkíteni. A katolikus egyház nem tiltja Isten nevének tudományos említését, de a liturgiában hagyományosan nem ejti ki a rekonstruált „Jahve” alakot sem, mert tiszteletben tartja azt a zsidó–keresztény olvasási hagyományt, amely a JHWH helyén „Urat” mond. Ez nem elhallgatás, hanem a kinyilatkoztatás történeti formájának komoly vétele: az apostolok görögül hirdették az evangéliumot, és a Kyrios szót szentelték meg.
Nem helytálló az a gyanú, hogy a Név „eltűnése” a hívők világából hirtelen és sötét összeesküvés eredménye volna. Az történt, hogy a kinyilatkoztatás héber világa belépett a görög–római nyelvi térbe, és a zsidó felolvasási gyakorlat (JHWH→Adonáj) görög megfelelője (Kyrios) lett a közös, ihletett szóhasználat. A keresztény kéziratok erre még rá is tettek egy erős tiszteleti jelet: a nomina sacra rövidítéseit, amelyekkel Istenre, az Úrra, Jézusra, Krisztusra, a Lélekre stb. utaltak. A kutatás ma úgy látja, hogy ez a gyakorlat a legkorábbi keresztény papiruszokban már jelen van. Ez éppen az isteni megnevezések iránti mély tisztelet jele, nem pedig a Név „kitörlése”.
A „személyes név nélkül nincs közelség” érvedre is szeretnék szelíden reagálni. A Szentírásban Isten közelsége nem attól függ, hogy valaki tudja-e kiejteni a négy betűt, hanem attól, hogy hitben és szeretetben belép-e szövetségébe. Jézus tanítványait nem arra oktatta, hogy a tetragram kiejtési kérdéseit oldják meg, hanem arra, hogy így imádkozzanak: „Atyánk”. Az apostoli levelek Isten népének közelségét a keresztségben, a hitben és a Szentlélek bennünk lakásában látják. A név „megszentelése” elsősorban életünk Istenhez igazítását jelenti. Ezzel nincs ellentétben, ha az Ószövetségben a fordítás „ÚR”-ral jelzi a JHWH-t, és lábjegyzetben egyértelművé teszi, mi áll a héberben. Ez a katolikus gyakorlat tisztességes, világos és a forráshoz hű.
A modern, helyi kiadásokra – mint az említett aradi Újszövetség – nem érdemes döntő érvként hivatkozni. Ezek a fordítói döntések mai kísérletek; nem szolgáltatnak ősi kézirati tanúságot. A katolikus álláspont továbbra is az, hogy az Újszövetségben azt adjuk vissza, ami a legkorábbi görög tanúkban áll. Ahol a szöveg „Kyrios”-t mond, ott „Úr” áll a magyar fordításokban; ahol az Ószövetségben JHWH szerepel, ott vagy „ÚR” kis kapitálissal, vagy – néhány fordításban – „Jahve”, világos szerkesztői magyarázattal.
Végül a „Jehova”–alak és a kiejtési viták. A „Jehova” történetileg a JHWH mássalhangzóinak és az „Adonáj” magánhangzó-jelezésének késői keverékéből alakult ki a nyugati hagyományban. A teoforikus nevek „Jeho-/-jáhú” elemei valóban sokat mondanak a szókezdet és szóvég hangzásáról, de nem bizonyítják a „Jehova” teljes alakot. A legtöbb kutató ma a „Jahve” rekonstrukcióját tartja valószínűnek, de a liturgia épp a zsidó hagyomány tisztelete miatt nem erőlteti a kimondását. Ez nem Isten nevének „eltörlése”, hanem a történeti–szövegkritikai helyzet és az ökumenikus érzékenység figyelembevétele.
Összefoglalva: jó okunk van Isten nevét tisztelni és „megszentelni” úgy, ahogyan a Szentírás és az egyházatyák világa átadta nekünk. Az Ószövetségben őszintén jelezzük, amikor JHWH áll a héberben; az Újszövetségben hűségesen fordítjuk a Kyrios/Theosz alakokat, mert ezt tanúsítják a legrégibb kéziratok. Nem a „tradíció” kedvéért tesszük félre a Név kimondását, hanem azért, mert az apostoli szöveg maga így közli velünk Isten önmegnevezését a görög nyelv terében. Jézus tanítása alapján a név megszentelése elsőként az Atya akaratának cselekvése, Jézus Úrként való megvallása és az evangélium szerinti élet. Ha így élünk és így imádkozunk, akkor Isten nevét valóban tiszteljük – akár „ÚR”-t olvasunk az Ószövetségben, akár „Urat” vallunk az Újszövetségben, ahogy az apostolok írták.
VálaszTörlés